London vagy Buda, avagy hol könnyebb bérelni?

Az a mondás járja a londoni magyarok között, hogy ha stabil munkája van valakinek, és tovább marad egy évnél, akkor albérletek fizetése helyett érdemes saját lakást venni. Annyi igazság kétségtelenül lehet a magát évtizedek óta tartó tanácsban, hogy egy-egy tisztességes lakás albérleti díja semmivel sem kevesebb a brit fővárosban, mint egy ugyanakkora lakás hitelének egy havi törlesztő részlete.

Míg az albérlet árát havonta  kidobjuk az ablakon, a saját lakás utáni törlesztő részleteket már magunknak fizetjük. Akad olyan hitelkonstrukció is, ami lehetővé teszi, hogy aki hamarabb adná el lakását, mint ahogy letörlesztette a teljes árat, az a pillanatnyi pénzügyi helyzetnek megfelelően szállhasson ki, és a félig megvásárolt lakást adhassa el.

Az ún. mortgage, azaz a lakásvásárlás során keletkező jelzálog ráadásul az ingatlan vételárán felül tartalmazhatja a lakás felújításához és berendezéséhez szükséges kölcsönt is. Ezt a bátrabb konstrukciót azoknak ajánlják a bankok, akiknek a fizetése lehetővé teszi a szokásosnál valamivel magasabb havi törlesztő részlet vagy a hosszabb távú futamidő finanszírozását, de az új otthon megvásárlásakor nem áll rendelkezésre egy összegben a felújítás és a berendezés költsége.

A személyi kölcsönnel kombinált lakáshitel épp ezért népszerű az angolok körében is, jóllehet a törlesztő részletek az átlagember számára megterhelők. Ennek enyhítésére találták ki a spare roomot, ami az alaprajzon még vendégszobaként szerepel, a valóságban viszont albérleti szoba funkciót kap. Így válik a friss lakástulajdonos azonnal land lorddá vagy ladyvé, aki megosztja a közös helyiségeket egy lodgerrel, azaz a vendégszoba albérlőjével. Az így elszállásolt ismerős vagy idegen után szedett szobadíj jelentősen mérsékli a banknak fizetendő havi törlesztő részletet, a lakás kifizetése után pedig mellékes jövedelemként lehet számottevő.

A vicc, miszerint egy londoni garzon egy budai villa ára, mára igazzá vált. 120 millió forint alatt nem találni a piacon élhető mini garzont, vagyis egy harminc négyzetméteres otthont. Elegánsan stúdiónak hirdetik, ha nem szabdalják fel falakkal, megnövelve ezáltal a belső tér érzetét. Londonban azonban 25 négyzetméter felett megszokott, hogy falakkal kialakított funkcionális helyiségekkel érjék el, hogy lakásnak lehessen nevezni egy apartmant.

Már a kétezres évek elejére is annyira megdrágultak a belvárosi lakásárak, hogy az angolok többsége a kettes és hármas zónába költözött, de sokan még messzebb. Köszönhetően a remek elővárosi vasúti közlekedésnek, nagyon gyorsan elérhető a centrum a londoni külvárosokból, így szívesen költöztek ki azok, akik nem tudták megfizetni a belvárosi árakat.

A centrum drágulásával megélénkült külvárosi ingatlanpiac természetesen felhúzta a hármas, négyes és ötös zónában is a lakások árát. A budapesti lakásárak több mint ötszörösével kell kalkulálnunk London külső területein is, a belváros esetében a tízszeres szorzó jó árnak mondható.

Bár Londont a második legnagyobb magyar városként emlegetjük, a kitelepült magyarok közül kevesen olyan jól képzettek vagy sikeresek, hogy eljussanak saját lakás megvásárlásáig. A legtöbben albérletekbe kényszerülnek. Rendszerint heti bérleti díjjal hirdetik meg a kiadó lakásokat, vagy szobákat, így éves szinten nem 12 hónap, hanem 52 hét után kell fizetni, ami 4 héttel (vagyis majdnem egy hónappal) több kiadást jelent a Magyarországon szokásos havi díjakhoz képest.

Albérletet bármelyik kerületben, bármelyik utcában, és nem túlzás, hogy bármelyik általunk választott háztömbben találunk. Egyedül lakni hatalmas luxus. A belvárosban már-már a megfizethetetlen kategória. A jól képzett, fehéringes állásban lévő harmincasoknak is nagy kiadást jelent a heti 400 fonttól kezdődő bérleti díj. Ennyit kérnek a legkisebb garzonokért is a bérlőktől, ami havi szinten több mint 1600 font, vagyis több mint 670 ezer forint.

Londonban az egérlyukat is ki lehet adni. És mivel ki is veszik, így nem túlzó ez a mondás. A magas bérleti díjak miatt a legtöbb londoni magyar egyszerre több trükköt kombinálva kénytelen spórolni. Emeleti lakás helyett szuterén, belváros helyett külváros, önálló albérlet helyett társbérlet.

A szuterén Londonban tényleg az utca szintje alatt fekvő pince. A brit fővárosban általánosan elterjedt építészeti megoldásnak, a járda és a ház között húzódó világítóároknak köszönhetően szinte valamennyi épület pincéjében laknak. A keskeny árok pont annyi fényt és levegőt enged a pincehelyiségek ablakaihoz, hogy ki lehessen adni lakásként.

Attól önmagában nem lesz nagyságrendileg olcsóbb az albérlet ára, ha pincelakást választunk, mivel Londonban az irányítószámot is meg kell fizetni. A már említett 1600 fontos albérleti áron rengeteg szuterént kínálnak az egyes zónában, a különbség mindössze annyi, hogy valamivel nagyobbak, mint az emeleti lakások, így többen is összeköltözhetnek.

A külvárosi lakások természetesen olcsóbban kivehetők, és mivel általában nagyobbak, mint a centrumban, ezeket is megoszthatják egymás között lakótársak.

forrás: http://www.euronews.com/